|
197 lejes nyugdíjból, albérletben, 81 évesen |
|
|
|
| 2009. március 04. szerda 14:43 |
Nem koldul, csak lehajtott fejjel áll "Segítsenek" feliratú táblával az emberek jó szándékára hagyatkozva. Jegyzet egy 81 éves nénivel való beszélgetés margójára. Már szemünkhöz szokott látvány az utcán, aluljárókban vagy az állomáson rongyos ruhákba öltözött kéregetők jelensége, kiket lépten-nyomon kerülget az ember. Megszoktuk, hogy vannak, egyre kevésbé hat lelkünkre és pénztárcánkra egy talán éppen az éhségtől síró csecsemő, vagy egy kerekesszékes, sérült ember.
A múltnap azonban valami egészen szomorú látvány zaklatta fel a hétköznapi teendők garmadába merült közérzetemet. Egy apró termetű, sovány nénire lettem ugyanis figyelmes, amint lehajtott fejjel, táblával a kezében áll az Állami Egyetem előtti buszmegállóban. Közelebb menve a távolság miatt homályba vesző betűk a román nyelven kiírt "Segítsenek" feliratot körvonalazzák. Nem kéreget, nem szólítgatja a körülötte állókat, hanem csak csendben áll és várja a jó szándékú emberek segítségét. Körülötte szemmel láthatóan feszült fiatalok várnak a busz érkezésére, kerülve akár a szemkontaktust is az idős hölggyel.
 Barai Ecaterina
Szóba elegyedve a nénivel kiderült, hogy Barai Ecaterinanak hívják és az Ősi negyedben lakik albérletben 62 éves lányával. Nem először áll ki az utcára segítséget kérni, amióta nincs olyan hideg gyakrabban buszra száll és eljön az egyetemig, mondja. Könnyes szemekkel, szelíd őszinteséggel és korát meghazudtoló emlékezettel beszél életéről, fiatalkoráról, elhunyt fiáról és férjéről. Élesd mellett született egy szegény faluban. Amint akkor szokás volt tizenévesen már a szövetkezetben végzett mezőgazdasági munkát. Egy végigdolgozott életet követően nyugdíja még a 200 lejt sem éri el, de nem panaszkodik, mert azt hallotta, hogy az új kormány megemeli 300 lejre. Lánya 600 lejes nyugdíjából még csak megélnének valahogy, magyarázza, ha nem lenne egy banki kölcsön, melyet ha nem fizetnek ki havonta, az utcára kerülhetnek. Ennek elkerülése végett gondolt arra, hogy segítséget kér, hiszen tudja, hogy vannak még jó szándékú, segítőkész emberek. Mikor fiatal volt ő is adott a rászorulóknak, de akkor még nem gondolta, hogy valaha is hasonló sorsra jut. Naponta hálát ad az Istennek, hogy egész élete során egészségben megtartotta őt és a nehézségek ellenére is tartalmas életet élt. Az egyetemisták szívesen adnak neki pénzt, pedig tudja, hogy nekik sem könnyű az életük ebben a mai világban. A beszélgetést befejezvén, felszállva a buszra arra gondoltam, hogy sokszor milyen nehéz az embert meglátni a mellettem álló emberben, milyen nehéz a közömbösség falát áttörni és meglátni a koldusban, az elesettben az én, személyes segítségemre szoruló embert. Segíteni pedig lehet pénzzel, de lehet egy mosollyal, egy beszélgetéssel is, mely lehet hogy nem oldja meg, de legalább enyhíti a problémákat.
Szerző: Mészáros Tímea / Erdély Online
|
