|
Nagyvárad – A közelmúltban a Szacsvay Akadémia történelmi modulja keretében Gyarmati György, a Pécsi Tudományegyetem tanára tartott előadást Magyarország szovjetizálásáról és a Rákosi-rendszerről az Ady Endre Líceum dísztermében. Ezt követően interjút adott az erdon-ro-nak.
– Ön egyben a magyarországi Állambiztonsági Szolgálatok Történelmi Levéltárának főigazgatója is. Kérem, mutassa be röviden az intézményt!
Magyarországon ezt az intézményt hét évvel az 1990-es rendszerváltás után azzal a céllal hozták létre, hogy egyfelől kezdje meg az előző rendszerben meghurcoltak, megfigyeltek információs kárpótlását, másfelől segítse az 1990 köztisztségekbe kerültek ún. átvilágítását, azaz derüljön ki: nem voltak-e olyan kapcsolatban az előző rendszer titkosszolgálataival, ami kizárná azt, hogy ők a demokratikus politikai berendezkedésben közbizalmi tisztséget töltsenek be. A harmadik cél pedig az volt: kezdődjön meg e titokkal körüllengett – és mesterségesen is ködösített – állambiztonsági szervezetek történetének a feltárása. A törvény alapján ez az intézmény három alapvető feladata. Egy újabb törvény 2003-ban egyrészt átkeresztelte az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának, másrészt kötelezte az iratátadó szerveket, hogy az 1944–1990 között keletkezett irataikat gyorsított ütemben vizsgálják felül, s mielőbb adják át ennek a levéltárnak mindazon iratokat, melyek nem sértenek aktuális nemzetbiztonsági érdeket. Tömören ma annyi mondható, hogy a pártállami rendszerből fennmaradt állambiztonsági iratok 97 százalékát őrzi a levéltár. Ezek feldolgozása ugyancsak meglehetősen intenzív. Jelenleg ott tartunk, hogy az államszocializmus évtizedeiben megfigyelt, meghurcolt vagy joghátrányt szenvedett személyek közül mintegy 1 millió számára tudjuk kiadni – ha igénylik – a rájuk vonatkozó információkat. Azért ilyen körülményes a fogalmazás, mert ha egy iratban két, három vagy akár több emberre vonatkozó információ szerepel, minden érintett csak a rá vonatkozó részeket ismerheti meg. Ami ezen kívül van, az már a másik, illetve harmadik stb. érintett személy „saját adata”, s – az információs önrendelkezési jog alapján – mindenki csak a rá vonatkozó adatok megismerésére jogosult. Illetve jogosult rá a leszármazottak jogszabályban meghatározott köre. Az elmúlt három évben errefelé mozdul el a levéltárban a keresési tendencia, ami érthető, hiszen az érintettek egy része már nem él. Mindazonáltal a megfigyeltek és meghurcoltak fiai, unokái is meg kívánnak ismerkedi szüleiknek, vagy éppen nagyszüleiknek a kommunista pártegyeduralom alatti sorsával.
Reformkommunista
– A Rákosi-korszak egyik másik kulcsszereplője Nagy Imre. Hogyan jellemezné őt? Reformkommunista volt?
Közkeletűen ezt szokták mondani. Inkább úgy közelíteném, hogy azt a terroruralmat, amelyet Rákosi Mátyás Magyarországon 1948 és 1952 között kiépített bár, de kezdettől csak üggyel-bajjal volt fenntartható, Nagy Imre megkísérelte működőképessé formálni, persze a kommunista pártegyeduralom fenntartása keretében. Működőképessé racionalizálni gondolta úgy – ezzel próbálkozott Nagy Imre –, hogy a diktatúra az azt elszenvedni kénytelen társadalom számára valamelyest elviselhetőbb legyen. (Hozzáteszem ez akkor – Sztálin halála után – Moszkvában kezdeményezett, illetve ott jóváhagyott politikai korrekción alapult.) Nehogy azt higgyük, hogy Nagy Imre itt – Rákosihoz képest – demokráciát akart. 1952/53 fordulójára úgy került Magyarország az összeomlás szélére, hogy nem lehetett mást csinálni, mint az őrült, megalomán beruházásokat visszafogni és a társadalom „közellátatlanságát”, állandó nélkülözéssel, sorbanállással fűszerezett mindennapi nyomor-szintjét egy kicsit elviselhetőbbé, élhetőbbé tenni. Azaz, a kommunista egyeduralom közepette a társadalmat is valamelyest „élni hagyó” korrekcióról volt szó, nem többről.
Kulturális élet
– Az előadásában inkább a Rákosi-korszak gazdasági és politikai vonatkozásairól beszélt. Milyen volt a kulturális élet?
– Mert az volt a meghatározó, amihez a kulturális élet inkább látványos díszletként járult hozzá. Hála Istennek felnövőben van – sőt már nagy vitalitást mutat – egy új művészet- és kutúrtörténész generáció, amelyik kimutatja: noha természetesen a szocialista realizmusnak nevezett „szocialista irrealizmus” dominanciája vitathatatlan, mindazonáltal – ahogy a művészeti hagyatékok kezdenek előkerülni – egyre inkább kiderül, hogy még a maga idején sztárolt kurzusművészek munkásságának is csak egy részét (esetenként kisebbik részét) adja a rendszermegfelelésnek eleget tevő hányad. Ezzel egyidejűleg születtek olyan alkotások, amelyek ma is értékelhetők. Az más kérdés, hogy ezek akkor mappákba, szekrények mögé rejtve léteztek, de igenis születtek jó szobrok, festmények, s mai ítészszemmel is döbbenetesen jó grafikák, melyekre az utódok bukkantak rá apjuk-anyjuk hagyatékában. Elég csak azt számba venni, hogy – szerencsére – milyen kurta volt a Rákosi-korszak egy művészi életúthoz képest? Utóbbi négy-öt évtized is lehet, s ebből alig egy bő fél évtizednyi epizód volt a fenyegetettséggel körített „pártos művészet” megkövetelése, illetve az „élenjáró szovjet művészet” kényszerű adaptálása, melyet közönségesen ruszifikálásnak hívunk. Ha valaki tényleg tehetséges volt, akkor a Rákosi-korszak előtt, közben és utána is beleférhetett pályájába az oly annyira áhított „remekművek” alkotásának lehetősége. A rendszerváltást követően szinte mindenütt arra esett a hangsúly, hogy a Rákosi-korszak ebből a szempontból is – rémes volt. Vitathatatlan. De leginkább ez az a terület, ahol a rendszer által támogatott és futtatott talmi kurzusszolgálat levetkőzhető volt. Galériákban, aukciókon – remélhetőleg – még évtizedeken át kelendők maradnak, hagyatékokból múzeumokba kerülve ugyancsak sokáig láthatók lesznek majd az ún. szocialista realizmus korszakának azon alkotásai, melyek szeplőtelenek tudtak maradni.
Gúzsba kötötte
– Miért nevezhető katasztrofálisnak a Rákosi-korszak?
Magyarország már 1952–1953 fordulóján az összeomlás szélére került, de ekkor még mindenki arra figyelt, hogy mikor hal meg Sztálin. Ugyanakkor ezt az összeomlás-szituációt Sztálin halála után is elfedte a gyász, a műkönnyek hullatása, és csak ezután jöttek rá, hogy az ország katasztrofális helyzetben van. Ekkor kapják elő és engedik meg Nagy Imrének, hogy egy kicsit próbálja racionalizálni ezt az örült rendszert. Nem sikerült, s 1956-ban következett az immár nyilvánvaló, teljes rendszerösszeomlás. Mindazonáltal a Rákosi-rendszer nem csak „önmagában”, hanem utóhatásában, nehezen korrigálható alapszerkezetének hátrahagyása miatt lett történelmi teher. Ami ekkor néhány év alatt létrejött, az oly mértékben terhelte meg, s kötötte gúzsba Magyarország ipari – s tágabban – gazdasági (termék)szerkezetét, hogy „a meglévő használatának” nehézkedési ereje jószerivel a kilencvenes évekig kényszerpályáját jelentett, s bizonyos mértékig a rákövetkező, 33 évig tartó Kádár-korszak tevékenységét is kényszerpályán tartotta. Ilyen értelemben a Rákosi-korszak évtizednyi kurzusa azzal együtt igazán katasztrofális, amit maga után hagyott.
|
