|
A szombati budapesti „béketüntetést” sokan nem tudták hová tenni. A megállapodni még résztvevők számában sem tudó elemzők egyetlen dologban értettek egyet: hogy „ilyen még nem volt”…
Ragyogó napsütésben érkeztek meg Budapestre a szombat délutáni rendezvényen részt venni kívánók autóbuszai a „Kárpát–haza” minden tájáról. Már jószerével egy tűt nem lehetett leejteni a Hősök terén az erdélyi, partiumi, felvidéki, vajdasági meg egyéb, közöttük az anyaország különböző településeiről folyamatosan áradó tömegben, akik meglepő csöndben és fegyelmezetten vártak a szervezők egyetlen szavára. Majd megindult a menet: minden csoport készségesen tagozódott be a mintegy négy kilométeres emberkígyó számára kijelölt „testrészébe”. Közben bőven jutott idő meggyújtani a gyertyákat, fáklyákat, meginni egy jó szívvel kínált forró teát vagy kávét. S az inkább jó hangulatú vasárnapi sétára mint a régi rendszer felvonulásaira hasonlító — milliós? négyszázezres? mindkét tábor másként számolta— emberfolyam egymásba torkolló hullámaiban rég nem látott rokonként üdvözölni a többieket.
Valami összeforrt…
Senki nem értette ugyan, miért érzi egyszerre annyira közelinek, szinte lelke másik felének az addig soha nem látott, ugyanazért a célért ugyanoda tartó többieket, de a különös folyamat már beindult. S mire elértek az Andrássy útig, a faltól falig hömpölygő, egymásba folyó, laza soraival is méltóságteljes tömeg mintha egy másik dimenzióba került volna át. Az egymással lépten–nyomon kapcsolatot kereső, kedves szavakat váltó emberek arcán öröm, szeretet és leírhatatlan belső béke. A különböző nézeteket vallók közötti feszültségeket mintha a tavaszias szél fújta volna el. Szemlátomást vigyáztak, meg ne bántsák egymás érzékeny pontjait, könnyítsenek a kisgyermeket cipelő szülők terhén, óvják az időseket. Az anyaországiak ragyogó, meghatott mosollyal fordultak a határokon kívül szorultak sorai felé:
— Köszönjük, hogy jöttetek!
— Köszönjük, hogy jöhettünk! — válaszolták azok. Valaki belekezdett a Himnusz éneklésébe, a többiek csatlakoztak hozzá. Majd jött a Szózat, a Székely–, illetve a Mária– himnusz, egyházi énekek, népdalok. Mindegyik mindenkié volt. Hangok, lelkek forrtak össze egyetlen érzéssé, vággyá, akarattá. Véletlenül sem valami ellen, hanem valamiért.
Nem félünk, megvédünk!
A menetben táblák, rajtuk helységnevek, jelszavak. Olyanok, hogy „Ez itt jogállam, nem EU–gyarmat!”, „Elég volt a rágalmakból, mocskolódásból, gyűlöletkeltésből!” „1956 — 2012. Akkor a tankok, most a bankok?” A Parlament elé érve, idős asszony kiált fel: „Hajrá Orbán Viktor, hajrá Magyarország!” Százezrek erősítik fel a szavát. Utána egy férficsoport kiáltásával — „Nem félünk! Megvédünk!” — történik ugyanaz. Majd a szervezők jelenlétet megköszönő, a tömeg elejét a Kossuth térről tapintatosan kifelé terelő szavai. Hiszen azoknak is kell a hely, akik még az Oktogonnál vonulnak… Este kilenc körül kezdenek szállingózni az emberek autóbuszaik felé. Útközben még elérik őket politikusok és újságírók kérdései. Hogy kik és miért jöttek. A határozott, méltóságteljes válaszokban még érezhető a közös élmény bizalma, derűje. Emberek, akiken annyiszor keresztülgázolt a történelem, most úgy érzik: hazataláltak. És készek kiállni egy kormányért, amelyik bebizonyította: értük dolgozik.
Báthory Éva
|
